Varga (Fakír) István mesél: újabb morzsák Kaposvár most már száznegyven éves asztaláról

2012. december 14. péntek 21:40

Varga (Fakír) István mesél: újabb morzsák Kaposvár most már száznegyven éves asztaláról

A somogyi médiatörténelem könyvébe minden bizonnyal már többször is beírta nevét Varga István. Pályáját a Somogy Néplap újságírójaként kezdte,aztán a rendszerváltás idején alapító főszerkesztője volt a Somogyország című hetilapnak, mint ahogy a Más Kor című irodalmi lapnak is. Aztán a Kapos Televízió vezetője lett, majd a Somogy folyóirat főszerkesztője, bábáskodott a helyi rádiók létrehozásánál,most pedig napokon belül újabb könyve lát napvilágot. Bár azt vallja, hogy ő mindig újságíró volt és most már az is maradt.

- Morzsák a 140 éves asztalról, ez az új könyvének címe. A benne szereplő történetekből az egyik közösségi oldalon már közzétett néhányat ízelítőként. Mi inspirálta a könyv megírására?
- Gruber János újságíró, publicista 1913-ban Kaposvár várossá nyilvánításának negyvenedik évfordulóján jelentetett meg egy könyvet Morzsák a negyvenéves asztalról címmel, majd tíz évvel később újabb morzsákat adott ki az ötvenéves asztalról. Annak idején, somogyi néplapos koromban a Somogyi tájak, emberek rovatban rendszeresen írtam portrékat, érdekes, jó emberekről. 1995-ben rendeztem ezeket az írásokat kötetbe. Akkor az előszó megírására Takáts Gyulát kértem föl, akivel a Berzsenyi Társaságban már évek óta együtt dolgoztunk. Ebben az előszóban ő azt írta,hogy olyanok ezek az írások, mint hajdan Gruber János morzsái voltak. Ezek után kezdtett foglalkoztatni az a kérdés, hogy ki is valójában Gruber János. Gyönyörű „morzsákkal" ajándékozta meg az utókort. Még akkor határoztam el, hogy folytatom ezt a kezdeményezést. Most állt össze egy kötet, ami Kaposvár várossá nyilvánításának száznegyvenedik évfordulójára lát napvilágot, pontosan 2013. január 23-án, száznegyven számozott példányban, ezekkel mintegy tisztelegve Gruber János száz esztendővel ezelőtti igyekezete előtt.

- Valós történetek vagy fikciók? 
- Saját életemhez kapcsolódó, velem, vagy a környezetemben megesett színes események, történések, amik valamilyen módon hatottak rám, amiket a mai napig is cipelek magammal, jóban-rosszban. Vallom, hogy egy várost nemcsak a pillanatnyi helyzete alapján lehet megfogalmazni, hanem ahhoz hozzátartozik például a Déli pályaudvaron éppen vontra szálló utas, avagy a sok száz évvel korábban a mai Zsolnay-kúthoz nem messze csörgedező patakból ivó őzike. De a majdan húsz év múlva megszülető városlakó is. Így már sokkal érdekesebb közösséget kapunk,és érdekesebb ez a város dolog is.

- Kategorikusan kijelenti önmagáról, hogy újságíró. Elválasztható a szépíró az újságírótól?
- Az ember valószínű egyféleképpen ír. Valamikor a legjobb íróink, költőink voltak a legjobb újságírók. Ma ezek hiányoznak. Mert az olvasói igény is változik. Még egy ember életén belül is. Magamról például azt hiszem, hogy ma már egy napilap szerkesztősége nem tudna velem mit kezdeni. És fordítva is igaz: én sem tudnék mit kezdeni egy napilappal. Az újságíró esetében mindenkor a kíváncsiság a legnagyobb erény, és ez bizony már csak csíráiban lelhető föl bennem. Napjaink történései nem különösebben érdekelnek. Ami érdekelne mégis engem, az nem biztos, hogy a kiadói koncepciókba beleférne. Némely olvasók ízlésével reményeim szerint találkozna, ám azok száma az éhenhaláshoz lenne csak elegendő. Éhenhalásra azonban semmilyen időben nincs igény.

- Sok mindent csinált és sokat bántották, igaz néhány kitüntetést is a magáénak mondhat. Ezek mennyire hagytak nyomot?
- Kisvárosban élünk, itt minden fölerősödik. Annak idején, ha az ember írt egy cikket, és a megjelenés napján végigment a Május 1.utcán, ahol szinte mindenkit ismert, sokan gratuláltak, és sokan megfeddték. Korán rájöttem, hogy egyiknek sem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kelleténél. Bármennyire is nehezen valljuk be, van az embernek egy belső önértékelése. Ha ez jól működik, akkor pontosan tudja mit ér az, amit csinál. A többi kicsit a szerencse dolga. Az viszont biztos, hogy az újságírót nem azért találták ki, és nem azért fizetik általában, hogy szerethető, aranyos figura legyen. Kivált nem azért, hogy a mindenkori hatalom szeresse. Valóban, a harminc év alatt kaptam néhány elismerést, de mindez nem fontos, illetve nem ez a fontos. Lehet, hogy bántottak is néha, de ennek aztán csakugyan nincs semmi jelentősége. Fiatalon, futballista koromban jelképesnek éreztem mindig, ha a meccs előtt a bíró megkérdezte a pénzfeldobáskor: fej vagy írás? Mindig az írást választottam.

- Hogyan válogatott az emlékek közül?
- Nehezen, hosszan morfondírozva, néha szomorúan. Észrevettem például, hogy életem bizonyos szakaszaiból egyetlen sor sincs, és van olyan munkahelyem, ahol néhány hónapot töltöttem csak, ám hangsúlyosan szerepel a kötetben és az életemben. És természetesen rengeteg történetem van Takáts Gyulával kapcsolatban, hiszem, hogy ezeket mindenképpen meg kell őrizni. De például gimnazista éveim alatt nyaranta postai kézbesítőként dolgoztam. Ma már látom: annyi élményt gyűjtöttem, annyi embert, annyi sorsot megismertem, hogy egy életre meghatározóak maradtak. Dolgoztam a TIT-ben és életem kiemelkedő személyisége volt a drága Magyar József kollégám, hajdani általános iskolás tanárom. Mindig azt mondom, hogy én két „magyar" szakot végeztem. Az egyiket az egyetemen, a másikat róla elnevezve, nála. Tőle tanultam meg, hogy az élet játék, amit halálosan komolyan kell venni. Aztán, mint említettem fociztam, az most teljesen mindegy hogyan, s itt megint másfajta benyomások értek. Mert a foci maga az élet. Ha időm engedi, lesz folytatás. Leginkább akkor, amikor már rá lehet látni azokra a dolgokra, amikre most még nem. Politika ebben a kötetben sincs és terveim szerint a következőben sem lesz. A politikát ugyanis megéneklésre alkalmatlan tárgynak tartom. Sok nagyon érdekes történet azonban kimaradt a mostani kötetből. Hát persze, hogy a szívem szakad meg értük, de reményeim szerint itt leszünk még, és ide kérnék három pontot tenni...

- Nem lesz kevés a száznegyven példány?

- Most nem, sőt inkább nagyon sok. Nem ringatom magam illúziókba, nem hiszem, hogy az emberek különösebben figyelnének ezekre a morzsákra. De emiatt nem vagyok szomorú. Tudom, hogy annyi más baj van, lehet, hogy nem is alkalmas időben jelennek meg, ezért elnézést kérve csak azt mondhatom: most van az évforduló, és én imádom az ilyesfajta gesztusokat. Mivel soha többet nem fogom ezt a kötetet megjelentetni, remélem, hogy sok-sok év múltán kuriózum lesz majd ennek a mostani száznegyven példánynak mindegyike. Amiből ráadásul még az is kiderül talán, kik éltek itt a múlt század hatvanas éveitől a mai napig, min gondolkodtak, miben reménykedtek, milyen érdekes, megőrizni való esetek történtek velük? Újságíró, azt hiszem, nem is akarhat többet. És tegyünk ide is három pontot, hátha akad olvasó, aki tovább gondolja ezt is...

Szarka Á.